Jelenetek egy házasságból

„és mindezt azért teszik, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem.” (3.)

A kanapén ül, duzzog. Jogosan, hiszen megbántottam, természetesen szándékomban nem állt belegázolni a lelkébe, de valahogy mégiscsak sikerül. Mindig. Néha felém pislant, de csak annyit lát, hogy bámulok magam elé a képernyőre, mintha nem is érdekelne, ami vele történt és történik. Az üveges tekintetem mögött ezerrel kattog az agyam, épp a hibakereső szoftvert futtatom, mit rontok el mindig, miért nem működik ez az egész olyan olajozottan, mint ahogy szeretném? A fene egye meg, hogy még mindig nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ne bántsam meg… a szoftver megáll és jelez. Hiba megtalálva! A probléma oka, hogy nem ismerem eléggé, pedig vele élem az életem. Elindul a tagadó és önsajnáltató szoftver is: Nem igaz! Ismerem, figyelek rá, törődök vele, és amúgy is én vagyok az áldozat, a meg nem értett zseni. Aztán kikapcsolom a gépet, s engedem, hogy az agyam helyett a szívem dolgozzon. Ott már nincsenek érvek, szoftverek, s a szívem ellentmondást nem tűrően jelzi: nem ismerem eléggé. Ha pedig nem ismerem teljesen és jól, szeretni sem tudom. Oda megyek hozzá, megsimogatom, bocsánatot kérek, s bevallom neki, hogy mennyi közösen töltött órát pazaroltam el az életemből, amit pont arra kaptam, hogy igazán megismerjem őt, de képtelen voltam továbblépni a felszínnél és a „csomagolásnál”. Drága olvasóm, mielőtt azt hinnéd, ez csak az én házasságomban van így, szeretettel hadd figyelmeztesselek, hogy te ugyanezt éled át minden kapcsolatodban. A pároddal, a testvéreddel, a szüleiddel, a munkatársaiddal vagy a barátaiddal, minden azon múlik, hogy ismered-e a másikat. Az érzéseit, a motivációit, a lelke legmélyét, az álmait és a vágyait. Ha nem ismered, sokszor fogod még megbántani, megsérteni, akár akaratodon kívül is, sőt! Remélem, hogy csak az akaratodon kívül. De a legtöbb balul sikerült dolgunk, bántásunk, engedetlenségünk mögött ez áll: nem ismerjük a másikat. Legyen ez a másik egy ember, vagy maga az Isten!