Útelágazás

„Ezért ismét a vakhoz fordultak: „Te mit mondasz őróla, hogy megnyitotta szemedet?” Ő azt mondta, hogy próféta.” (17.)

Az útelágazás az egy nagyon nehéz szó, kimondani is, hiszen volt arra példa, hogy valakinek beletörött a nyelve ebbe a kacifántos szóba. A baj azonban – szerintem – nem a kimondásával van, hanem sokkal inkább azzal a konkrét helyzettel, amikor útelágazáshoz érkezünk. Kimondani sokkal könnyebb, mint az adott helyzetben eldönteni: merre is menjek tovább?! Jézus Krisztus mindannyiunkat előbb vagy utóbb elvezet életünk sorsdöntő útelágazásaihoz, ahol meg kell jelölni azt az irányt amerre mennünk kell, majd rá is kell lépnünk arra az útra, amelyet kijelöltünk. Ez a „szent döntéskényszer”, az-az állásfoglalás, ami mindig Jézus Krisztus személyére vonatkozik. Nem úszhatjuk meg ezt az útelágazást: Krisztussal, vagy nélküle haladni előre a cél felé. Mindenkinek előbb vagy utóbb döntenie kell, Krisztussal együtt menni, élni, vagy nélküle. Ha nem döntöttük még el, akkor előbb-vagy utóbb el kell, hogy döntsük, mert Jézus Krisztus körül nem lehet semlegesnek maradni. Egy-egy tette nyomán mindenkinek állást kell foglalnia, hogy ki is Ő, mi is Ő, mekkora hatása és befolyása van az életünkre, és akarunk-e vele bármit is kezdeni. Ő kinyilvánítja, hogy akar, hiszen megtette a legnagyobb csodát, az életét adta értünk, s lassan jön a pillanat, amikor el kell dönteni, merre is megyünk tovább. Egy születése óta vak ember meggyógyul, mert Jézus Krisztus csodát tesz, s mindenki, aki ennek a csodának az erőterébe kerül, állást kell, hogy foglaljon: Kicsoda nekem Jézus Krisztus?! Farizeusok vitatkoznak, csöndes szemlélődők hüledeznek, s szépen lassan mindenki állást foglal, mindenki utat választ. Van, aki ellene, van, aki mellette, van, aki prófétának tartva, van, aki szélhámosnak. Dönteni kell, előbb-vagy utóbb eljutsz addig az útelágazásig, ahol meg kell mondanod: te kinek tartod Jézus Krisztust!