Keserű pohár

„Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (37.)

Kicsit klasszikusabb vizekre evezve vagy esetleg úszva, azt kell, hogy mondjam: Ennek a Vörösmartynak igaza volt. Ahogyan a „Keserű pohár” című versében írja, „örökké a világ sem áll, eloszlik, mint a buborék, s marad, mint volt a puszta lég.” Igen, tudom, hogy Bánk bán és Egressy Béni, de ez akkor is egy Vörösmarty vers, s nekem nem tisztem eldönteni, ki koppintott kitől, vagy ki használta fel a másik anyagát. Meg amúgy is ehhez éppen eléggé műveletlen vagyok. Egy biztos, olyan egyszerű így látni az életet. Mint az a bizonyos motor, ami ha nem megy, akkor be kell rúgni. Gondolj bele abba amiben vagy, nézz az életed mélyére, lásd meg mennyi minden nem sikerül, mennyi minden van, ami rossz, aztán igyál. Akkor is ha „feltevéd”, meg az „üdvösséged tépi szét”, mindegy is az ok, de van egy biztos megoldás. Igyál. Felejts, tompíts, torzíts, hátha úgy könnyebb. Jézus Krisztus amikor kell iszik, amikor kell bort csinál, de végső megoldásként nem egy tudatmódosító szert kínál, hanem az egyetlen életváltoztató erőt: önmagát! Ő az-az élő víz, amiből van értelme inni. Ha baj van, járulj oda hozzá, kérj tőle megoldást, vagy csak erőt hordozni a rosszat, és igyál. Nagy, hosszú kortyokat Krisztusból. Ha fáj, akkor kérj még egy kortyot. Ha reménytelen, akkor ne szégyellj hozzá menni, és inni, egyre csak inni, hiszen az a forrás kiapadhatatlan és értünk tör fel, buzog, folyik, az idők kezdete óta.