Beképzelgés

„Jézus ezt mondta nekik: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.”” (41.)

Egyszer megadatott nekem a csoda, hogy taníthattam egy vak diákot. Persze minden diákot egy csoda tanítani (persze néha az előtagok és jelek változnak mi-, ki-, hogyaza…), de őt különösen is az volt! Biztos a személyisége, vagy az, ami megszületett benne akkor, amikor a látása teljesen megszűnt lehetett az oka. Hiába én voltam a tanár és ő a diák, néha a szerepek tudatlanul is felcserélődtek, és ő tanított engem. Fantasztikus volt, hogy ő látta a láthatatlant, hiszen messziről ismerte a lépéseim zaját, előre köszönt másoknak név szerint, és sportot űzött olyan mondások hangos felkiáltásából, mint a „Hiszem, ha látom”! Néha elgondolkodtam, hogy valójában ki is a vak?! Az, aki lát a szemével, de fele annyit nem érzékel a világból, mint ő, vagy az, aki igaz nem lát, de mindent érzékel. Néha azt éreztem, hogy bárcsak lehetnék ennyire vak, persze nem akarva elveszíteni szemem világát, de mégis ennyit érzékelni a világból, mint ő. Nem az a vak, aki elveszítette a szeme világát, hanem az, aki szemmel, vagy anélkül nem lát,és nem látja a valóságot. A vakon született ember vakból látóvá lesz, s nemcsak úgy, hogy megnyílnak a szemei, hanem, hogy meglátja Krisztusban a megláthatót. A farizeusok pedig, akik látnak, érzékelnek, folyamatokat vizsgálnak, a sztori végére teljesen vakokká lesznek, hiszen nem látják meg Krisztusban azt, akit az Atya elküldött. A baj sajnos az, hogy aki magát látónak hiszi, sohasem fogja beismerni, hogy valójában Ő vak. Pedig Krisztus csak a vakoknak tud látást adni, azoknak, akik beismerik, hogy nem látnak. A többieknek pedig marad a sötétség.