Valláskárosult

„Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” (18.)

Volt egyszer egy vallásos, jámbor asszony, akit eltöltött az Isten iránti szeretet. Minden reggel templomba ment. Az úton a gyermekek köszöntötték, koldusok csatlakoztak hozzá, de annyira elmerült áhítatosságában, hogy még csak észre sem vette őket. Egy nap hasonlóképpen haladt az utcán, és éppen az istentisztelet idejében ért a templomhoz. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Ismét és erősebben nyomta, de az ajtó be volt zárva. Elkeseredve a gondolattól, hogy évek óta először elmulasztja az istentiszteletet, és nem tudván, hogy mit csináljon, felnézett. És akkor ott, pontosan az orra előtt, megpillantott egy kis cédulát az ajtóra szegezve. Ez állt rajta: – Itt vagyok kint.

/Tony de Mello/

Tele a világ ilyen furcsa valláskárosult emberrel, aki azt gondolja, hogy az Isten iránti szeretet megéléséhez elég egy-két szokást megtartani, meg áhítatosan imákat és szent szövegeket mormolni. Betartani napokat, bemutatni áldozatokat, kapaszkodni a jól felépített vallásos rendszerekbe nem nagyon elég semmire, maximum fenntartani azt az illúziót, amibe kapaszkodunk. Az áldozatot Krisztus bemutatta értünk, az imákat elmondta, azóta is közben jár és esedezik, és elküldte azt a Pártfogót, aki erőt ad nekünk a legnagyobb dologhoz: szeretni! Azt pedig elég nyilvánvalóvá tette, hogy szeretni nem a templomban kell, ott nem is lehet, hanem a világban, a munkahelyünkön, a tömegközlekedési eszközökön, az utcánkban. Istent azzal szereted, hogy szereted az embert, akit alkotott. Vigyázol rá, segítesz neki, teszel érte. Minden más csak üres vallásosság. Pótcselekvés a hit helyett.