letét

„Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle.” (15.)

Minden jobb hőstörténetben van egy pont vagy egy pillanat, amikor a főszereplő fogja egy kedves és féltett dolgát, és odaadja valakinek „letétbe”. Mondjuk megőrzésre, míg vissza nem tér a küldetésből, vagy azzal az intéssel, hogy majd adja oda valakinek, vagy csak neki önmagának. A letétbe helyezett dolgot köteles megőrizni az, akire rábízták és köteles azt visszaadni annak, aki rábízta. Most nem hozom be a régi jogi latin fogalmakat ez ügyben, de mindenesetre érdemes megjegyezni az alapgondolatot. Mert a mi kéréseink, amiket Jézus Krisztusnak mondunk, a fohászaink, a sóhajtásaink ott vannak nála letétben. Mert volt az úgy, hogy elimádkoztuk, de mégsem vált valóra, nem történt meg, vagy nem úgy történt meg. De nincsen hiába mondott imádság. Nincsen hiába hangzó esdeklés, hiszen nekünk olyan főpapunk van, akinek a szíve már réges-rég megesett rajtunk. Hiszen tudjuk, hogy ő meghallgat minket bármit kérünk, akkor azt is tudnunk kell, hogy minden kérésünk nála biztonságban van. A többit nyugodtan rábízhatjuk, mert majd Ő tudja, hogy kinek mit és mikor, no és azt is, hogy hogyan! Ne aggódjatok, ne féljetek, mert már mindent megkaptunk tőle, a többit meg nyugodtan bízzuk rá!