Erzsike néni

Együtt tud érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivel ő maga is körül van véve erőtlenséggel.” (2.)

Nem ment el teljesen az eszem, vagy ha igen, akkor sem ezekből az írásokból fogtok róla először értesülni, de Ő egy olyan élmény, amiről írni kell. Közel 38 fok volt, már a végét jártuk az utunknak, meg az erőnknek, amikor hazafelé vettük az irányt, azért megjegyeztem a családnak, hogyha úgyis Tákoson megyünk keresztül, mutatok nekik egy csodát. Nem a templomot, ami egy kis csoda, hanem azt az idegenvezető nénit, aki lassan tizenkét éve a nagy csoda Tákos község műemlék templomában. Ott ült a padon, mellette a kis retikülje, amiből hatalmas templomkulcs kandikált kifelé, fején a fejkendője, már messziről integetett, amikor meglátott minket. Beinvitált a templomba, majd ràkezdett kis mondókájára, amit én ötödször, a családom először, de valamennyien szájtátva hallgattunk. Nem tudom hányszor mondta el, nem tudom mennyit készült rá, de szavaiból nem információ, hanem együttérzés áradt. Ez volt az, ami lenyűgözött minket,  s ami igazán zseniálissá s végtelenül szerethetővé tette az egészet. Erzsike mama ott született, generációk óta ott él a családja, abba a templomba jár, amiről beszél, s nemcsak azt mondja el, hogy paticsfalai vannak a templomnak, hanem szavak nélkül azt is, mennyi imádság és magasztalás töltötte be azt a templomot. Együtt érzés, benne élés, hiszen amiről beszél, az nem egy könyvből vett szöveg, hanem mindaz, ami őt körülveszi. Én Tákosra nem a templom miatt szoktam visszajárni, s nem azért, hogy egy református emlékhelyet lássak, hanem kapjak abból a lelkiségből, abból az együtt érzésből, ami az Erzsike mamáké, és mindazoké, akik Krisztustól ezt ajándékként kapták. Mert ez az együtt érzés a Krisztusé, s Ő az övéinek adja, hogy aztán ajándékként ők is továbbadják azt a világnak!