Üdülés

„A te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem.” (7.)

Nem tudom kinek mit jelent az üdülés, nekem erről a témáról is saját verzióm van. Nekem nem az-az üdülés, ha nem csinálok semmit, ha tejesen kikapcsolok, vagy ha a gyökeresen mást csinálok, mint amit a hétköznapokban. Nem az, ha fekszem a bícsen, és engedem, hogy az ózonlyukon még éppen betaláló napocska apró kis foltokat égessen a bőrömre. Ami nekem az igazi üdülés, az nem a hely, nem az, amit csinálok, hanem az, amit közben megélek, és amit érzek. Az üdülés inkább egy belső érzés, egy lelkiállapot, mintsem valamilyen fizikai aktivitás vagy inaktivitás. Üdülés az, amikor eljönnek, akiket szeretek, röhögünk, beszélgetünk, én egész nap melózok azon, hogy ehessünk valami nagyon finomat, s aztán látom az arcukon a jóllakottságnak és a nyugalomnak a jóleső érzését. Látom rajtuk, ahogy élvezik azt, ahogyan szeretve vannak, na, ekkor üdülök én. Vagy amikor összefutunk egy régi ismerőssel, elmondja minden bánatát, s aztán úgy távozik az asztaltól, hogy sokkal kevesebb terhet visz el, mint amennyit hozott, s ekkor üdül a lelkem. Amikor a családommal túl vagyunk egy nagy skip-bo partin, amit megint a lányom nyert meg, aki csak hét éves, mi meg irigykedve nézzük, hogy közben mennyire nem érdekli a győzelem édes íze, bezzeg minket. Amikor kacagunk önmagunkon, amikor átöleljük egymást, amikor „búcsújóéjtpuszit” adunk, amikor kézen fogva imádkozunk, akkor üdülök én. Azt hiszem ehhez az üdülési formához nagyon kevés pénz kell, de annál több erő és ötlet, mert itt az üdülés minőségét nem az elköltött pénz adja meg, nem a szállás minősége, hanem az a sok szeretet, amit egymásba meg a kapcsolatainkba beleteszünk. Az igazi szeretetben rengeteg az öröm, hatalmas a vigasztalás, s mindenkire üdítő hatással van. Szeress és engedd, hogy szeressenek. Tiszta hawai, akarom mondani (esetleg írni) tiszta felüdülés.