Sós vót

„De ha a férje nem ellenzi azt aznap, egészen másnapig, akkor érvényessé teszi minden fogadalmát és minden vállalását, amely őt terheli; érvényessé tette azokat, mert nem ellenezte azon a napon, amelyen meghallotta.” (15.)

Az ugye úgy volt, hogy egyszer a székely ember családjában igen nagyon megörültek, hiszen vénségükre mégiscsak rájuk tekintett az Isten, no meg dolgoztak is rajta becsülettel, szóval úgy volt, hogy babájuk született, méghozzá kisfiú. Vigyázták is, szerették is, a fiúcska pedig ahogy kell, nőtt, erősödött, ült, mászott, állt, járt, csak valahogy beszélni nem akart. Nem bizony, egy szót sem volt hajlandó mondani. Pedig még ki is vizsgáltatták az orvossal, de az sem tudta megállapítani, hogy mi oka van a gyerek némaságának. Na de a szülei így is szerették, hiszen a szemük fénye volt, ha nem beszél, hát nem beszél. Így éltek éldegéltek, mígnem a fiú tizennegyedik születésnapját ülték, édesanyja lecsapta egy tyúknak a fejét, s igazi jófajta húslevest csinált neki belőle. Ahogy merítik a kanalat az asztalnál, s eszik az első falatot, egyszer csak megszólal a fiú: – Édesanyám, adjon sót! – Adok én fiam adok, de hát te beszélsz? – kiáltott fel nagy örömmel az anyja. – Már, hogyne beszélnék! – feleli a fiú. – Jaj, drágaságom, osztán eddig miért nem beszéltél? – Azért -feleli a fiú – mert minden sós vót. Mert ugye, ha minden rendben van, akkor minek is szólnánk? De fordítsuk meg ezt az egyszerű székely egyenletet, s gondoljuk végig úgy, hogyha nem szólunk, akkor minden rendben lesz. Ha látsz valamit, ami rossz és nem emeled fel a hangod ellene, akkor azzal kimondod róla, hogy az jó és rendben van. Sajnos ebben a műfajban az időfaktor is ellened dolgozik, mert, ha már egyszer elnézted és nem szóltál, akkor ez a hajó már elment. Nem mindig, de többnyire. Szóval ne csak akkor szólj, amikor ami jó volt az elromlik, hanem akkor is, amikor valami nem jó és szeretnéd, hogy jobb legyen!