Rég hallottam

Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a prófétááltal, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…” (1-2a.)

Valahogy lecsengett a gyerekeimnél ez a Supernem láz, most kitört a Karl Jenkins korszak. (Ha zeneileg nem lennél képben, a Supernem egy zseniális magyar zenekar, ha képes vagy túltenni magad Papp Szabolcs lankadni nem akaró hangerején, akkor élvezni fogod. Karl Jenkins pedig egy angol zeneszerző, ha nem hallgattad még a műveit, akkor ajánlok egy kis Adiemust, vagy told végig a Hitman:Blood money játékot, jó zenéket ír a fickó. Aki nem is ír, hanem walesi. Mindegy!) Szóval ma valahogy a kocsiban mégis Supernemre került a sor, a “Halkan, itt mások alszanak”c. szám szólt, nem éppen halkan. Furcsa erővel hatott rám a refrén: “Halkan,itt mások alszanak, a hangerőtöl nem is hallanak!” Először arra gondoltam, micsoda értelmetlen ostobaság, aztán majdnem elcsaptam egy kamasz srácot, mert elém lépett, miközben belefeledkezett a hangerőbe, meg a fülében mélyre dugott dallamba. Feltekert hangerő, bömbölő dallam, nem csak azért, mert hat rám, mert hallgatni akarom, hanem azért is, mert annyi minden más hangot képes kizárni az életemből. A hangerőtől nemcsak a közeledő autót nem hallom meg, hanem talán képes vagyok elnyomni minden más nem kívánt zajt és dallamot is. Üvölt a fülemben valami, hogy elnyomja a bennem lévő üvöltést. Döbbenet. Közben ki tudja, mit és mennyi mindent nem hallottunk meg, amire pedig szükségünk lett volna. Segítségért kiáltók, ránk várók, utánunk epekedők utolsó hangfoszlányait nem hallottuk meg.  És azt hiszem, van még egy srác a zenekarban (igen, ez már Ákos szöveg), akinek a hangját el tudjuk engedni a fülünk mellett. Az Ő neve Isten. Aki sokszor és sokféleképpen szólt már, s szól ma is, de vajon mi akarjuk e meghallani Őt? Vagy tele a fülünk és a szívünk valami vagy valaki egészen mással?!