Kikapcs

„Az első napon tartsatok szent összejövetelt. Ne végezzetek semmiféle foglalkozáshoz tartozó munkát!” (20.)

Valahol azt olvastam, hogy az ember ma már nem nagyon tud egyedül lenni. Csak úgy. Önmagával kettesben. Amióta megy ez a mobil őrület, azóta mindenhova visszük az infót magunkkal. Még oda, ahová a királyok is egyedül járnak, még oda is elkísér minket az információs kütyü. Megszoktuk, hogy nem kapcsoljuk ki, bármikor elolvassuk, bármikor felvesszük, mert kell a hír, mert aptudét. Aztán, amikor meg nem egyedül kellene lenni, hanem közösségben, ott is csörög, jelez, „még ezt bepötyögöm…” szóval se egyedül, se társaságban, furcsa világ ez. Pedig a mi Istenünk a szétválasztásnak is az Istene, s ahogyan egykor elválasztotta a vizeket, vagy a nappalt és az éjszakát, úgy választja el az időt is, amit magunkra, egymásra, az ünnepre vagy éppen a munkára kell fordítanunk. Annyira jó lenne újra magunkénak tudni ezt az állapotot, amikor mindennek rendelt ideje van. Amikor összejövünk egymással, akkor egymásra figyelni, meghagyva ezzel magunknak és a másiknak a társaság szentségét, hiszen nem jó az embernek egyedül. Amikor dolgozunk, akkor nem haverkodni, meg szórakozni, aknakereső (régi szép windózos idők) meg kendikras, hanem belevetni magunkat a munka értékes és szent idejébe, amit lehet és kell az Isten dicsőségére végezni. Az ünnepben ünnepet megélni, a pillanat szentségét, amikor ideje van a találkozásnak, vagy éppen a magányban az önmagunkra találás lehetőségét látni. A lényeg: Mindennek van megfelelő ideje az életünkben, mint ahogyan rendje is kell legyen a dolgoknak, amit jó lenne nem felborítani!