Vezetéselmélet

„Mózes ezt felelte nekik: Várjatok, míg meghallom, mit parancsol rólatok az ÚR.” (8.)

Pár hónapja futott el az agyam olyan messzire, hogy azóta is csak messziről integet, hiszen én is belebotlottam a fészbúkon terjedő „színesesernyőscsaládivezetéselméletes” képbe, amit olyan sokan és olyan előszeretettel osztottak meg. Ezen ugye az volt látható, hogy a bibliai család modellje úgy néz ki, hogy a legfelső és legnagyobb esernyő Isten (néhol Jézus volt kiírva, de ez valószínű csak a héberül nem tudó agyak szüleménye) alatta az apa/férj (attól függően, hogy melyik szerepgomb villogott a grafikus agyában, amikor ezt képernyőre vetette) alatta az anya/feleség és végül a gyerekek. Aztán még egy-két gyors billentyűparancs is alá volt írva, hogy kinek mi is az Istentől jövő funkciója, s aztán mindenki oszthatta-tolhatta, biblikus vagy nem biblikus családmodell-meggyőződése szerint. Az elvet, hogy vajon így van-e vagy nem, meghagyom mindenkinek, döntse el ki-ki maga, én csak az agymenésem magyarázom. Mert a képről nekem az nagyon hiányzik, hogy ez csak ott van és csak ott tud úgy működni, hogy ne törvényeskedés, ne elnyomás és ne visszaélés legyen belőle, ahol mindenki képes odamenni az Isten elé és megkérdezni őt, hogy mi is a véleménye akkor, amikor és amire mondjuk nincs törvény, vagy nem fér bele a jó kis megszokott vallásos keretrendszerünkbe. Hány szülőt hallottam verni az asztalt, hogy a gyerek dolga az, hogy tisztelje a szüleit, meg, hogy engedelmeskedjen, s nem értették meg, hogy ez csak akkor jogos elvárás, ha ők, nem ingerelik a gyermekeiket. Vagy a „mi a dóga az asszonynak” mondatot megelőzné az a vágy, hogy a férj úgy szeresse feleségét, mint Krisztus az Egyházat. A modellek meg törvények igazán akkor érnek valamit, ha vagy az Istennel olyan viszonyban és kapcsolatban, hogy meg tudd és meg merd kérdezni arról, amire még nincsen sem modell, sem törvény, de még ötlet sem…