Lázadás

„Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?” (10.)
Azt hiszem, talán Bödőcs Tibor humorista emlegette egyszer azt, hogy ha a Svájciak lázadást akarnak szítani, vagy forradalmat csinálni (annyi jó dolgot mondott, hogy nem is emlékszem pontosan), akkor csak visszatekerik az órát két perccel. Ennek van persze angol verziója is, amikor is az angol anyuka megkérdezi a fiát, hogy kér-e teát és a fiú egyszerűen nemmel válaszol. Meg van az orosz verziója, amikor is a gulágban fát vágó Joszif Brodszkij csak azért is kétszer annyit vágott fel, mint amennyit büntetésből rá szabtak. Vagy, végül, de nem utolsó sorban itt van a zsidó verzió, amikor a legnagyobb lázadók úgy tüntetik fel a lázadást, mintha az nem az övék, hanem csak az általuk vezetett nép bűne és szégyene lenne. Zseniális a sztori, a nép zúgolódik mert nincsen víz, Áron és Mózes pedig – miután megkapják mit kell csinálni – úgy tesznek, mintha ők oldanák meg a problémát. Pedig még elsőre úgy is tűnhetne, hogy az csupán az Isten elleni lázadás, amikor ellene szólunk, amikor nem értjük és értékeljük az akaratát, amikor nem azt tesszük, amit mond. Milyen furcsa azt is látni, hogy az éppen úgy lázadás ellene, amikor megteszünk valamit amit kér, csak éppen elfelejtjük, hogy Ő tette és nem mi. Mondjuk csak úgy félre kommunikáljuk kié is a siker valójában, vagy csak abban a szerény szerepben tetszelgünk, hogy mi vagyunk a megmentők, a segítők, a jófejek vagy a csodatevők. Az ígéret földjétől mindig a saját büszkeségünk, hülyeségünk, nagyzásunk választ el minket és az a tény, hogy képesek vagyunk az Istenről is megfeledekezni.