Cél és eszköz

„Vérontással építitek a Siont, álnoksággal Jeruzsálemet!” (10.)

Máig megy a vitatkozás azon, hogy a híres mondatot, miszerint „A cél szentesíti az eszközt”, valójában ki is mondta? A szavazatok egyik fele (ez már ilyen valóvilágos felkonf) Machiavellire a tizenötödik század kiemelkedő alakjára érkezik, míg a másik fele Loyolai Szent Ignácra. Végül is a mi szempontunkból mellékes ki szülte az alapelvet, de tekintettel arra, hogy ez a két úriember közel azonos időszakban élt, tehát sors- és kortársak voltak, így azt mondhatjuk, hogy ez a bölcsesség már közel ötszáz éve része az emberiség történetének. Alig ötszáz éve annak, hogy valaki ki merte mondani, hogy az emberi cselekvés mércéje a végcél, s az, hogy az ember menetközben milyen eszközökhöz nyúl, az teljesen mellékes. Tehát a politikus ne etikus legyen, hanem hatékony, a hadvezér beáldozhatja saját seregét is ha ez győzelemre viszi a csatát. Sokféle helyzetben lehet nagy segítség, ha az ember a hatékonyság és nem az etikusság vonalon tesz fel önmagának értelmező kérdéseket. Nem számít az eszköz, csak az számít, hogy mennyire jó és hasznos a cél, amit el akarok élni. Biztos velem van a baj, de én képtelen vagyok kikapcsolni magamban azt a hangot, ami sokkal régebb óta jelen van ebben a világban, mint Machiavelli vagy Loyola filozófiája. Ez a hang azt mondja, s ha kinyitod a Szentírást, akkor ott még erősebben üzeni, hogy szent célok eléréséhez szent utat kell bejárnod. Az Isten városát, a szent várost nem lehet vérontással felépíteni, az Isten ügyét nem lehet álnoksággal és hazugsággal érvényre juttatni. Istennél a cél sohasem szentesíti az eszközt, hiszen Isten az, aki szentesíti az eszközt, a célt és minket is.