Kapitális ostobaság

„És amikor a föld összes növényét meg akarták enni, ezt mondtam: Ó, Uram, Uram! Bocsáss meg! Mi lesz így Jákóbbal, hiszen oly kicsiny? Megbánta ezt az ÚR: Nem történik meg! – mondta az ÚR.” (2-3.)

Régóta megy a vita, hogy most akkor bűn és bűn között van-e és lehet-e különbség? Kis bűnök, nagy bűnök, vétkek, vagy éppen főbűnök, amit a klasszikus teológia peccata capitalia-nak hív, ezek, mind-mind benne vannak a kalapban. Még gimiben megtanultuk, hogy a főbűn nem a kevélység vagy bujaság, ugye ezek is szerepelnek a klasszikus főbűnök között, hanem az Isten nélküli állapot. Az-az igazi bűn, hogy Isten nélkül akarunk lenni, a többi csak ennek a következménye. S ha már Ámósz próféta evős példát hoz, miért is ne kanyarodnánk vissza az első bűnhöz, a híres almaharapós jelenethez. Abban biztos vagyok, hogy nem alma volt, amit Éva Ádámnak odakínált, s abban is biztos vagyok, hogy a történet tragikus kimenetelét nem pusztán csak az evés ténye határozta meg, hanem valami más is. Annyit gondolkoztam rajta, és természetesen nem bizonyítható, de olyan kíváncsi vagyok, hogy mi történt volna akkor, ha Ádám és Éva leborul Isten elé, s egymás hibáztatása helyett csak annyit mondanak: Ó Uram, Uram! Bocsáss meg! Sokszor olvassuk a Szentírásban, hogy az, aki képes bocsánatot kérni, aki képes beismerni a hibáját, aki vállalja a következményeket és oda áll az Isten elé, igaz és bűnbánó szívvel, az megtapasztalhatja a csodát. Isten szeretete hatalmas és a megtérő bűnösön könyörül. Ennyi. Így tehát nem pusztán az a kapitális bűn, amit teszünk, hanem sokkal inkább az, hogy nem akarunk érte bocsánatot kérni. Pedig rosszabb biztos semmi nem lesz tőle…