Önkezűség

Saját kezével vigye oda az ÚR tűzáldozatait. A kövérjét a szegyével együtt vigye el; a szegyét azért, hogy felmutassák felmutatott áldozatul az ÚR színe előtt.” (30.)

Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki számára ismerős lesz a helyzet, de ha a saját életedből nem is tudsz rá példát hozni, talán lesznek a környezetedben olyan gyerekek, akiken meg lehet figyelni ezt a jelenséget. Amikor „A” felségjelű kisgyerek akar valamit a „B” felségjelű kisgyerektől, s a legfrappánsabb megoldást választva megkéri „C” azonosítójú barátját, hogy keresse fel „B”-t, esetleg az általa megbízott „D”-t, hogy egyeztessenek az adott ügyről. Tehát kislány megkéri a barátnőjét, hogy menjen oda a kisfiú barátjához, és mondja el, hogy ő szerelmes a kisfiúba és szeretne vele randizni. Barát elmondja, majd visszajön a hírrel, s pár ilyen üzengetős kör után majdnem örökké egymáséi lesznek a homokozóban, de legalábbis az uzsonnáig kitart a dolog. Persze szakítani is kb. ezen a szinten sikerül, s így tovább. Erre mondjuk, hogy ez olyan cuki gyerek dolog, megkérni mást, hogy mondja, tegye, mert szégyenlősek vagyunk vagy esetleg született arisztokraták. Sajnos aztán rá kell döbbenjünk, hogy ez a módszer sok más életszakaszunkban is előkerülhet, sajnos nem az örök gyerek bennünk szunnyadó erejét kiábrázolva, hanem sokkal inkább a bénaságunkat jelezve. A felnőtt nem üzenget, nem mással csináltatja meg, nem tolja le magáról a felelősséget, hanem beleáll a történetbe, hiszen van saját szája, szíve, agya, keze s kit tudja mi minden még. Vannak dolgok, amiket nem lehet kiadni, nem lehet áttolni, hanem sajátkezűleg kell megcsinálni.