Önérzetes keresztyénség

„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére … ” (16.)

Lehet, hogy neked fel sem tűnik, de én önérzetes keresztyén vagyok, szóval engem azért vérig sértenek Pál apostol szavai. Pökhendi, mint mindig, fellengzős és engem teljesen maga alá gyűr ez a stílus. Még hogy ő nem szégyelli az evangéliumot, kérdezem én – Te szégyelled? – Vagy én szégyellem? Egyáltalán ki szégyelli az evangéliumot? Azért nekünk is van önérzetünk, nemcsak Pál apostolnak. Én nem szégyellem az evangéliumot! Csak nem megyek fejjel a falnak, nem támadom le rögtön vele az embereket, hiszen türelmesnek kell lennünk. Elvégre 2018-at írunk, és – természetesen az evangélium érdekében – óvatosnak kell lennünk. Akkor, amikor Pál nem szégyellte, még más világot éltünk. Ma már nem lehet annyira sarkítani, annyira markánsan fogalmazni, elvégre nem azért vagyunk ezen a világon, hogy megbántsuk az embereket, hanem, hogy szeressük őket. Pál még kimondhatta, hogy valami bűn, vagy hazugság, vagy valami nem tetszik az Istennek, de ma ilyet már nem teszünk. Még a végén ránk fogják, hogy kirekesztők vagyunk, meg, hogy szélsőségesek. Nekünk már bele kell simulnunk a társadalomba, kicsi szeretet, kicsi humanitás. Csak nagyon óvatosan kell csóválnunk a fejünk, ha az állam Isten ellenében kormányoz, mert mi lesz, ha elzárják a minket is tápláló pénzügyi csapokat. Ma már óvatosan kell önérzetes keresztyénnek lennünk, nem szégyelljük, én sem szégyellem, csak óvatos vagyok.

Na jó, szégyellem. Nem így kellene. Tudom. Gyáva vagyok, gyávák vagyunk, szégyelljük, mert azt hisszük van nagyobb érdek, a sajátunk, vagy a közé… pedig nincs. Egyedül az evangélium az Isten ereje, minden hívőnek üdvösségére. Ha nem, akkor csak azért, mert szégyelljük…