A német úr

„Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt.” (8.)

Annyira édes, hogy mindenképpen leírom nektek. Idős öreg nénihez elmegy a háziorvosa. Megvizsgálja, minden fontos gyógyszerét felírja, közben kedvesen elbeszélgetnek. Sok mindenről szó esik szó, de érzi az orvos, hogy a néni kicsit zavarban van. Mielőtt azonban rákérdezhetne a zavarodottság okát, a néni már mondja is. – Drága doktor úr, kérem ne tartson bolondnak, de meg tudná nekem mondani, hogy is hívják azt a kedves idős német urat, aki mindig elpakolja a holmiijaimat a lakásomban? Az orvos kedvesen elmosolyodva válaszolt: – Alzheimer, ha jól emlékszem.  🙂 🙂 🙂

Kicsit hasonló a mi sztorink is, mert sokan nem tudják annak a kedves idős úrnak a nevét, aki képes elpakolni a dolgainkat, annyira, hogy az a sok nyűg, teher, bűn, szenny és mocsok többé nem terheli az életünket. Keressük a terheink, és nincsenek meg. Keressük a múltunk rossz döntéseit, azokat a dolgokat, amikre nem vagyunk büszkék. Keressük a szégyeneinket, amik a mai napig facsarják a szívünket, de nem találjuk sehol őket. Rácsodálkozunk arra, hogy a bűneink, amiket talán magunknak sem tudtunk megbocsátani, azok nincsenek sehol. Nyugi srácok. Nem Alzheimer, nem német, nem öreg. De mindenképpen kedves, úgy hívják Isten. Ja, és nem tűntek el a dolgaink, megvannak, csak nála. De el kellett, hogy vegye, mert csak így tudja nem nekünk tulajdonítani őket!