alázattal

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;” (3.)

Még én is csak tanulom, mit jelent úgy lenni alázatos, hogy nem vagyok alázatoskodó. Mert van különbség a kettő között, az egyszer biztos. Van az a visszataszító, ember- és életidegen alázatoskodás, aminek semmilyen más funkciója nincsen, mint pont azzal lenni a legnagyobb, hogy megpróbál a legkisebb lenni. Pont azzal lesz középpont, hogy megpróbál a háttérbe húzódni. Ismerek ilyeneket és rém gusztustalan szokásnak tartom. Mint az Aladdinban, amikor a Dzsini a halottfeltámasztást azzal zárta ki a csodatevékenységek sorából, hogy undorító és amúgy is utálja csinálni. Nem ragozom, de igaza volt. Van valami beteges kényszeressége egyes keresztyén köröknek, mert önmagukat már olyan alázatosnak állítják be, hogy hozzájuk képest az Úr Jézus is nagyképű hetvenkedőnek tűnik. Nem véletlen, hogy az apostol, a Krisztus himnusz bevezetőjében külön kiemeli, hogy mi az-az alázat, ami a Krisztus Jézusban is megvolt és ami a mi számunkra is élhető és követendő valóság. Lehet az ember alázatos önzésből és hiú dicsőségvágyból, ahogyan erre korábban kitértem. Meg lehet az ember alázatos úgy, hogy nem arra koncentrál, hogy hol van ő, hanem arra, hogy hol van a másik. Az alázatoskodó egyedül van a saját maga történetében. Az alázatos mindig másokkal interakcióban van. Az alázatos nem is tudja, hogy ő az, mert nem is fontos, hogy ő mi, mert a másikra figyel és a másikra koncentrál. Az igazi alázat akkor kezdődik, amikor a másik különbnek tartása fontosabb lesz, mint az önmagam méricskélése és pozícionálása.