Végső magány

„Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: – Éli, éli, lamá sabaktáni! azaz: – Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”(46.)

Csak az tudja milyen ez, akit már hagytak el élete egy fontos szakaszában. Amikor úgy hagynak el, hogy abban nincsen véletlen, nincsen ott a sors furcsa szeszélye, hanem csak az előre megfontolt, alapos szándék. Ez az, amit nehezen tudunk megbocsátani, nehezen tudunk magunkban jó helyre tenni, hiszen amikor igazán szükségünk lett volna valakire, pont akkor tudatosan nem volt velünk és szándékosan hagyott ott minket. Sokat rágódtam azon, hogy Jézus utolsó szavai közül ez a mondat, a magára hagyott gyermek mondata, milyen indulatot takar. A kisgyermek panasza, akit a szülei otthagytak valahol és panaszosan sír szegényke? Vagy a felnőtt férfi, aki dühét is belesírja fájdalmába? A meggyötört áldozat, aki szinte azt sem tudja már mit is beszél? Jézus felkiáltása a világtörténelem legfájdalmasabb panasza, amiben nem pusztán a gyermek kiált apjához, nem csak a felnőtt férfi hörgi bele a világba fájdalmát, hanem benne van minden elhagyott embernek a kiáltása. Hiszen Jézus Krisztust azért hagyta el az Isten, ott abban a pillanatban, hogy az ember soha többé ne érezze elhagyatva és elhagyottnak magát. Jézus Krisztus miértjére mi vagyunk a válasz. Miértünk hagyta el az Isten arra a rövid időre a Fiát. Néha bele sem gondolok, hogy én vagyok az ok. Te szoktál erre gondolni?