Jó munkásember

„De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe.” (5.)

Aki emlékszik a párbeszédre, az kérem, hogy nevessen, aki nem, az pedig próbálja meg feldolgozni és megkeresni. Úgy jó tizenkét-tizennégy éve vált ismertté Szalacsi Sándor neve, aki egy riporternek Fogarassy Árpádról és az általa épített ojjektumról adott exkluzív interjút. Talán a legjobb mondatok egyike, az azóta szállóigévé vált „jó munkásember” benyögés. A teljes válasz csak a rend kedvéért így hangzott: „Biztos. Biztos jó munkásember. Az Árpád jó munkásember… a… a nővérje velem egykorú születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani, kérem kapcsolja ki.” A jó munkásember amúgy unalmában egy atombunkert épített hátul a kertben, és körülbelül azon a szinten volt, mint a róla nyilatkozó Sz. Sándor. Tele az ország jó munkásemberekkel, akik teszik a saját kis dolgaikat, unalomból, muszájból, megszokásból, vagy építő lelkesedésből. Azt hiszem, mindegy is a motiváció akkor, amikor az ember úgy dönt, hogy inkább lesz jó munkásember, mint sem az Isten választott embere. Persze az ügyesebbek egyszerre oldják meg a kettőt, de vannak olyan pillanatok, amikor tetszik, nem tetszik, de döntenünk kell. A „senki sem szolgálhat egyszerre két úrnak” azt hiszem erre is vonatkozik. Vannak olyan helyzetek, amikor nem a magunk kis dolgával kell foglalkoznunk, nem kötelességszerűen kell tennünk a „valamit”, hanem engedni kellene az Isten meghívásának, aki erőterébe vár valamennyiünket. Ha Isten hív, ha helyet és alkalmat készít, akkor ne a kifogásokon gondolkodj, ne hivatkozz a munkádra, hanem engedj neki. A „jó munkásember voltam” kifogás a mennyország kapujában nem hiszem, hogy átütő erejű lesz.