Völgyben

„Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: – Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” (4.)

“Elváltozék…” Köntöse mint a hó. / Olyan szép, hogy már-már félelmetes, – / Mégis: a hegyen lakni Vele jó. / Maradni: örök fészket rakni volna jó. / De nem lehet. Már sápad a csoda, / Az út megint a völgybe lehalad, / Jézus a völgyben is Jézus marad, / De jaj nekünk! / Akik a völgybe Vele lemegyünk, / Megszabadított szemű hegy-lakók / Csak egy-egy csoda-percig lehetünk. / Elfelejtjük az elsápadt csodát, / És lenn, a gomolygó völgyi borúban, / Az emberben, a szürke-szomorúban, / Nem látjuk többé az Isten fiát.”

/Reményik/

Életünk magaslatain egészen más Jézus képünk lehet, mint akkor, amikor újra a völgybe tart az életünk. Amikor minden jól megy, amikor csodás pillanatokat élünk át, akkor átszellemült és fénylő arcú messiásunk van, akivel szeretnénk még így időt tölteni, s ha nem is sátrat, de valami állandót építeni. Szeretnénk, ha nem múlna el a pillanat, mert a völgyben sokkal nehezebb dolgunk van. Talán segítség lehet, miközben bandukolunk újra a völgybe, haladunk a saját mélypontunk felé, hogy Krisztus a völgyben is ugyanaz a Krisztus, mint aki a magaslaton volt. Talán az igazi csodák mindig is a völgyben történnek, csak ott nehezebb felismernünk a csodatevőt s nehezebb a saját viszonyulásunkat tisztázni hozzá, mint a hegyen, ahol tényleg csak a szent ámulat van. Talán a völgyben is ezzel a szent csodálattal tekinthetnénk rá, vagy amikor kér, esetleg parancsol valamit.