alibi

„Az pedig anyja unszolásának engedve így szólt: – Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét. A király elkomorodott, de esküje és a vendégek miatt megparancsolta, hogy teljesítsék kérését.” (8-9.)

Nehéz megmondani, hogy valójában mit miért teszünk, éppen ezért, ma már tudományágak épülnek arra, hogy megmagyarázzák – beleásva lelkünk bugyraiba – azt, ami motiválja a tetteinket. Szegény Heródes, ha benne is vájkáltak volna a korabeli turkálók, akkor bizonyára kiderítették volna, hogy edómita apja molesztálta, samaritánus anyja verte, vagy felzavarta a márványterembe, mert nem ette meg a maceszgombóc levest. Ekkor érte kicsike lelkét az a törés, ami később az összes botlását eredményezte. Ezért hajtotta el a feleségét, Aretász arab király leányát jó messzire és költözött össze a sógornőjével, s amikor ezt Keresztelő János a szemére vetette, akkor igyekezett eltenni őt láb alól. Persze, mint mindenki, aki szörnyű traumákat él át, ő is egy végtelenül gyáva ember volt, hiszen nem merte Jánost csak úgy kinyírni, ezért jól megkomponálta a nagy befejezést (vagy lefejezést 🙂 ). Jó hangosan mondta szeretője lányának, hogy bármit kér, azt ő megadja neki. Na és mit kért a kicsike, hát nem éppen Keresztelő János fejét? Szegény Heródes, pedig ő mindent megtett, de ha már megígérte, meg ugye az a sok ember, aki hallotta ezt az ígéretet, mit fog gondolni a fejedelemről, aki nem tartja be a szavát?! Már csak az uralkodói hitelesség is megköveteli tőle, hogy szava tartó ember legyen. Nagyot sóhajt és belemegy, János pedig elveszíti a fejét. A gonoszságot nem kell megmagyarázni, a múltban feltárt okok nem teszik kissebbé a felelősséget, nem enyhítik a fájdalmat, és nem mentik fel a gonoszt sem az emberek, sem az Isten előtt. A gonoszság akkor is gonoszság marad, ha a szavahihetőség vagy a hitelesség alibijét tartja maga elé. Akinek van füle, hallja!