Búcsúzás

„Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek” – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (23.)

Nem nosztalgiázok, csak a kezembe akadt ma reggel egy karácsonyi ajándékos szatyor vagy papírtasak, pontosan nem is tudom mi ez. Az ajándék jó helyre került, a tasak a papírszemét mellett landolt. Ahogy nézegetem, forgatom, azon tűnődöm: mi is marad egy ünnepből? Minősíti-e az akkor és ott hangulatát az, hogy itt és most mennyi van meg még belőle?! Persze lehet, hogy nincsen összefüggés a karácsony maradandósága és az ajándékok hasonló minősége között, néha az ajándék jobban is bírja, mint a látszólagos béke hangulat. Az áruházak leértékelve eladták, ha nem volt jó visszaváltottuk, lassan minden belesüllyed a szokásos hétköznapi valóságba. Pedig a karácsony nem szól ajándékokról, nem szól fáról, de még nem is szól hangulatról, arról, hogy mit eszünk, iszunk vagy éppen adunk egymásnak vagy magunknak. Nem arról szól, ami elmúlik, hanem, arról, ami akkor megjelent és azóta is velünk van. A karácsony arról szól, hogy Velünk az Isten. Az a fiú, Jézus Krisztus ezt hozza el, hogy végre benne, egyedül ő általa, de velünk lehet az Isten. Nem messze, tőlünk nagyon távol, nem a felhők felett, nem villámokat hajigálva, nem egy választott nép kizárólagos Isteneként, hanem végre itt, és végre velünk. Isten változik, még akkor is, ha ez teológiailag lehetetlen. Hiszen sír, taknyos, fázik, éhes, szüksége van szülőkre, szüksége van gondoskodásra. Az Isten simogatható, az Isten átölelhető, az Isten hátba verhető. Még akár kinevethető, megverhető és fára is függeszthető. Velünk az Isten. Ebben hangsúlyos minden egyes szó és gondolat. Velünk, vagyis sorsközösséget vállalva, emberként, éppen, mint mi. De mégsem teljesen olyan, mint mi, hiszen az Isten van velünk. Ez pedig nem elköszönés és fájdalmas búcsú, hanem megérkezés és célba érés, mert végre és végérvényesen velünk van az Isten!