Válság

„… mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.” (43.)

Válság van, mert válság mindig is volt és attól tartok mindig is lesz. Maga az ember van válságban, s ennek a válságnak vannak korszakonként eltérő arcai, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mostanság gazdasági és pénzügyi válságról beszélnek, de beszélhetnének az emberi kapcsolatok válságáról, látva a kapcsolataink minőségi romlását. Lehetne válságban az oktatás, a mai fiatalok tudják a legjobban, mind a diák, mind a tanár oldalról lenne mit javítani a hozzáálláson. Lehetne válságban a kimondott szó, amely ma már értékét és értelmét vesztette, lehetne válságban a tisztelet vagy a becsület, de nyilván ezeket sokkal nehezebb észrevenni, vagy éppen ezeknek válságát meghatározni. Marad a pénz, s minden, ami mögötte van, vagy éppen ami nincs. Mindegy, hogy melyik a sok ezer arc közül, de mindegyik mögött ugyanaz az alapprobléma áll: Az ember jobban szereti azt a dicsőséget, azt a megbecsülést, azt a véleményt és hozzáállást, amit a másik embertől kaphat, miközben egyre kevésbé számít, hogy mit gondol, mit akar, és mit szeretne az Isten. Inkább szeretnénk az embereknek tetszeni, elnyerni a szimpátiájukat, mintsem törődni egy pillanatig is azzal, hogy Istennek mi a fontos és mi az, ami számít. Fiatalként mennyi ostobaságot megteszünk, csak mert az a közösség, ahol vagyunk valakik, a barátok vagy a haverok tapsolnak és éljeneznek, s fel sem tesszük a kérdést: Vajon tényleg ezt akarja az Isten? Egyik kapcsolatból esünk a másikba, szerzünk sebeket, hordozzuk sokáig őket, s eszünkbe sem jut: Istennek tetszik az, ahogyan élek? Minden emberi életnek, minden társadalomnak válság lesz a sorsa akkor, ha azt hiszi, nem kell törődnie Istennel, nem kell rá hallgatnia s nem kell neki engedelmeskednie. Aki többre becsüli az emberi dicsőséget, mint az Istenét, az válságban van. S amíg ezen nem változtat, attól tartok abban is marad.