Quo vadis?

„Jézus ezt mondta nekik: „Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy.” (35.)

Te tudod, hogy hová mész? Tudod, hogy merre tartasz? Vagy csak ténferegsz, céltalanul, valamerre, amerre visz a tömeg vagy amerre sodor a korszellem? Esetleg menekülsz, önmagad vagy mások elől, s nem az számít merre mész, hanem az, hogy mi elől futsz?! Ideje lenne eldönteni, hogy hová is mész, mert még a végén meg fogsz lepődni, hogy oda is érsz, ahová nem is akartál. Hány embertől hallottam: Ha tudtam volna, hogy csak ide érkezem, nem erre indulok el. Kudarc a továbbtanulásban, kudarc a párkapcsolatban, kudarc a nevelésben vagy a munkában, mert nem tudták merre mennek, aztán az élet elment és ők megérkeztek. Ha rajtam múlna, akkor nem ilyen sorsot szánnék nektek, s ha az Isten Fián múlna, Ő sem szeretné, ha ez történne az életetekkel. Leélni céltalan, rossz helyre érkezve, tele kudarccal és csalódással. Éppen ezért mondja azt magáról Krisztus, hogy Ő az a világosság, amelynek fényénél tudhatjuk, hogy hová megyünk, melyik úton járunk, s amely út végén nem érhet minket kudarc. Tudom, hogy sodródni egyszerű, menni a tömeggel, de csak a döglött halak sodródnak az árral. Azt is tudom, hogy a sötétség sok mindent elfed, sokszor jobbnak tűnik a félhomály, hátha akkor nem derülnek ki a kis titkaink. De aki sötétségben jár, az nem tudja hová megy, ráadásul nagyon sokszor pofára esik, képletesen és ténylegesen egyaránt. Jézus Krisztus maga a világosság, s minden leélt nappal és megélt pillanattal egyre kevesebb időnk és esélyünk van a világosságban járni, vagyis követni őt, engedelmeskedni neki, szeretni a másik embert és az Istent mindennél jobban. De minden újonnan megélt nap egyben esély arra, hogy végre a világosságban járjunk. Ha így teszünk, tudjuk hová megyünk, és biztos, hogy nem esünk pofára, mert nem járunk sötétségben.