Valóság

„… de ha azokat teszem, akkor, ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában.” (38.)

Egy kis, idős, zsidó hölgy a repülőgépen egy hatalmas svéd mellé telepszik, s le nem veszi róla a tekintetét. Végül is odafordul hozzá és megkérdezi: – Elnézését kérem, maga zsidó? – Nem – feleli a férfi. Pár perccel később a hölgy megint odafordul hozzá, és azt mondja: – Ugyan már, nekem igazán megmondhatja: ugye maga zsidó? – Egyáltalán nem – válaszolja a férfi. A hölgy néhány percig tovább tanulmányozza a férfit, aztán megszólal: – Biztos vagyok benne, hogy maga zsidó. Hogy megszabaduljon a további bosszantástól, a férfi beleegyezik: – Rendben, szóval zsidó vagyok. A hölgy megint ránézz, megcsóválja a fejét, majd így szól: Furcsa, pedig egyáltalán nem néz ki annak! A valóság legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk. Az egyik kedvenc Anthony de Mello történetem és tanulsága rámutat emberi tulajdonságaink egyik legérdekesebbjére: a valóságértelmezésünkre. Az embernek képessége van arra, hogy érzékelje mi is a valóság. Arra is képességünk van, hogyha a valóság számunkra kedvezőtlen vagy fájó, esetleg bántó lenne, akkor a saját szánk íze szerint értelmezzük. Arra is képességünk van, hogy aztán pedig már ezt az értelmezést hívjuk és tartsuk a kizárólagos valóságnak. Persze valahol mélyen tudjuk és érezzük, ez nem a valóság, csak annak egyéni értelmezése, de annyira a részünkké válik, hogy már képtelen vagyunk nélküle élni és létezni. Jézus Krisztus valósága akkor, ott, sokak számára annyira új volt és annyira nehezen befogadható, hogy inkább mindenki a saját valóságértelmezésére hagyatkozott. Nem tudtak és nem akartak neki és benne hinni, sőt, annak sem, amit láttak és hallottak. Csak annyit felejtettek el, hogy Istennél a valóság nem a mi értelmezésünknek a kérdése.