Lázálom

„A főpapok pedig elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert a zsidók közül sokan miatta mentek oda, és hittek Jézusban.” (10-11.)

Azt hiszem nincs is annál szörnyűbb lázálom, mint, hogy kétszer halt meg az én szegény Lázárom. Vagy legalább is első feltámadása sajnos nem jelentett garanciát arra, hogy nem fog még egyszer meghalni, pláne, hogy igencsak szúrta a szemét egyeseknek. Meg még talán ketteseknek is. Mit csinált ez a szegény ember? Semmi különlegeset. Jézus Krisztus csinált valamit, illetve Ő és az Ő Atyja. Ez a Lázár itt semmi mást nem csinál, mint szenved, legalábbis passzív résztvevőként hagyja, hogy feltámasszák. Habár azt gondolom, nem sok választási lehetősége volt neki. Ugyanakkor nagyon beszédes mindaz, ami vele történik, s nekem csak régi vágyam, hogy olyan lehessek, mint ő. Nem feltétlenül a feltámasztásra gondolok, vagy ha lehet, akkor én már úgy szeretnék feltámadni, hogy egyből az örök életre, nem szeretnék még egyszer végig mennem ezen a rohadásos procedúrán. De amiben Lázár annyira természetesen egyszerű, hogy az újjászületése után, helyesebben a feltámadása után, a puszta lényével bizonyítja Jézus Krisztus erejét és hatalmát. Ha van eszményi keresztyénség, akkor számomra ez az. Nem csinálni semmi különlegeset, nem erőlködni, meg izzadni bele a jó cselekvésébe, meg abba, hogyan is legyek jó keresztyén, hanem egyszerűen csak lenni. Lenni úgy, mint ez a Lázár. Mindenfajta különleges stratégia meg életprogram nélkül. Egyszerűen az életemmel bizonyítani Krisztus erejét. Ez az, ami képes talán ma is másokat Krisztushoz vezetni.