Konyec

„Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (9.)

Az otthoni könyvespolcomon van egy külön fenntartott hely azoknak a könyveknek, amiket biztosan el kell olvasnom. Pár éve még csak egy-két könyv heverészett itt, mára már nem férnek el az új jövevények a régiektől. Bevallom, nincs annyi időm olvasni, mint amennyit kellene és amennyit szeretnék, ezért van egy új módszerem, ami még a „Kötelezők röviden” találmánynál is jobb és hasznosabb. Mindig azzal kezdem, hogy elolvasom az utolsó fejezetet, és aztán döntöm csak el, hogy érdemes-e végigolvasni az egész könyvet. Igen, igazad van, ezzel lelövöm a poént, de rengeteg időt és energiát spórolok meg. Most őszintén, minek valamit elolvasni, ha a vége nem tetszik, vagy ha a történet nem jut sehova?! Nincs annál idegesítőbb, mint amikor átrágod magad több száz oldalon, csak azért, hogy aztán – szó szerint – kiszúrják a szemedet valami közepesen lapos, vagy laposan közepes végkifejlettel. (Figyelmeztetés! Bizonyos könyveknél nem működik ez a módszer! Szakácskönyvek, Matematika tankönyv, Biblia etc). Ez a módszer az életünkkel kapcsolatban is működik. Igaz, mi nem látjuk az utolsó fejezetet, és nem is tudjuk megítélni, hogy vajon érdemes-e végigcsinálni ezt az egészet, de Isten tudja és látja a végét ugyanúgy, mint a kezdetét. Most jön a trükk. Isten hozzáírt az életünk utolsó fejezetéhez egy utolsó mondatot. Egy olyan mondatot, amiért, legyen akármilyen nehéz életed, legyen benne akármennyi tévedés és botlás, de megéri végigcsinálni. Amikor lemegy majd a függöny, és felvillan az utolsó konyec, utána – lehet csak apró betűkkel, de – oda lesz írva a reményt adó megmásíthatatlan tény: Hű az Isten!